A zongora elődei azok a hangszerek, ahol a húrok billentyű segítségével szólalnak meg, pengetéssel vagy ütéssel. A zongora egyik eredetét az ókorban már ismert szerszámban, a monochordban kereshetjük, amely egy zöngeszekrény felett kifeszített húrból állt, amely húrt egy mozgatható ékkel rövidebb-hosszabb hangzó részre lehetett osztani.

Írta: Lukács Ildikó
       tagintézmény-vezető

A zongora elődei azok a hangszerek, ahol a húrok billentyű segítségével szólalnak meg, pengetéssel vagy ütéssel. A zongora egyik eredetét az ókorban már ismert szerszámban, a monochordban kereshetjük, amely egy zöngeszekrény felett kifeszített húrból állt, amely húrt egy mozgatható ékkel rövidebb-hosszabb hangzó részre lehetett osztani. A középkorban a monochord inkább tudományos hangmagasságmérő eszköz volt, hangszerré akkor lett, amikor a zöngeszekrény fölé több húrt feszítettek ki és szólaltatták meg. Ez lehetett akár pengető (ujj, plectron), akár ütögető (kalapács). Így jöttek létre a cimbalmok, hárfák, lantok ősei. Az a gondolat, hogy a kifeszített húrok sorát egy gépezet – a billentyűzet –segítségével szólaltassák meg, csak azután ölthetett testet, hogy az orgona billentyűzete megállapodott formát kapott, tehát a 18. század után.

1709-ben, Bartolomeo Cristofori készítette az első olyan csembalót, amely hangerőkülönbségek megszólaltatására is képes volt. Ez az új szerkezet (cembalo con piano e forte = hangos és halk hangú csembaló) a húrokat nem pengetéssel, hanem kalapácsok alulról felfelé való megütésével szólaltatja meg, de a hangszert továbbra is csembalónak hívták. A „pianoforte” elnevezés, melyet jóval később „piano”-ra rövidítettek, csak 1732-ben jelent meg. A billentyűzet és a kalapács összekapcsolása akkoriban hangszerész körökben a kor nagy kérdése volt. Ez a zongora ugyanazokból az alkatrészekből állt, amelyek a hangszerre ma is jellemzőek. Cristofori találmányának tovább fejlesztésével a kor elismert orgonakészítője Gottfried Silbermann (1683–1753) Freibergben is épített zongorákat. Ernst Friederici (1712-1779) német orgonakészítő álló formátumú zongorákkal (1745) tűnt fel. Ugyancsak ő volt az, aki a klavikord formáját átvette és zongoraszerkezettel hozta kapcsolatba, illetve elsőnek mutatott be „asztalformájú” zongorákat. A magyar hangszerkészítők közül kiemelkedő Beregszászy Lajos (1817–1891) munkássága, aki a hangzás minőségét az úgynevezett „csellóhangfenékkel” és a „hajlított hangfenékkel” javította. (Az utóbbit a systéme Beregszászy-t a Bösendorfer-cégnek adta el). Jelentős találmánya a kalapács- és billentyűkapcsolat könnyítése is. Haydn és Mozart gyorsan megbarátkoztak a zongorával. A zeneszerző, zongorista és hangszerkészítő Muzio Clementi volt az első, aki átfogó tanulmányt írt a zongorajáték elsajátításával kapcsolatban.

A csembalóval szemben a zongora megnövelte a dinamikai lehetőségeket, illetve a klaviatúra alsó és felső tartományának kibővítése is új kifejező eszközt adott a zeneszerzők kezébe. A pedál használatával további színeket csalhattak ki a hangszerből.

A dinamika gazdagabbá vált (például Schubert már használt ppp (piano pianississimo=nagyon-nagyon halk) és fff (forte fortississimo=nagyon-nagyon erős) előadási jeleket 1826-ban). A dinamika alsó és felső határainak szétfeszülése eredményeképpen 1802-ben Loud elkészítette az első olyan hangszert, ahol a húrozat átlós irányban volt elhelyezve (kereszthúros). 1815-ben Broadwood kipróbálta az öntvény keretet (páncéltőke). 1822-ben Sebastien Érard bemutatott egy új rendszerű mechanikát (kettős kiváltó angol mechanika) és megvastagította a hangszer húrjait. 1826-ban Pape a kalapács fejének bőrözését filccel váltotta fel, majd 1842-ben a klaviatúra méretét nyolc oktávra bővítette (összehasonlítva a hat és fél oktávos Streicher zongorával, amit Ludwig van Beethoven is használt).

A folyamatos fejlesztések eredményeképpen a mechanika egyre kiegyensúlyozottabbá és érzékenyebbé vált. Az Érard mechanika fürgébb repetíciót (ismétlést, mivel a billentyű ismételt lenyomásához nem kellett azt teljesen felengedni) és nagyobb dinamikai szélsőségeket tett lehetővé.

A 19. század első felében számtalan alakú és fajtájú zongorát fejlesztettek ki, de később, a 19-20. századra a zongora nemcsak hangversenyhangszer, hanem az otthoni zenélés legkedveltebb és legsokoldalúbb hangszerévé vált. Számos formáját alakították ki, amíg jelenlegi alakjuk kifejlődött. Két alaptípust különböztethetünk meg, a vízszintes zöngeszekrényes zongorákat, és az álló húrozatú pianínó jellegű zongorákat.

Ma a legtöbb zongora és pianínó 88 billentyűvel rendelkezik (52 fehér, és 36 fekete). A bécsi illetőségű Bösendorfer cég készíti a legnagyobb hangterjedelmű koncertzongorát, amelynek szélessége 290 cm, és 8 oktávot fog át (szubkontra-C-C⁵).

Angol- és bécsi mechanika

Ma a zongorabillentyűzet készítésénél kétféle rendszert használnak, és ezért „angol” vagy „bécsi” mechanikáról beszélünk. E két billentyűzetrendszer lényegében a következő:

• Az angol billentyűzetnél (ez a Cristofori-Silbermann-féléből fejlődött ki) a kalapácsokat külön kalapácslécbe ágyazzák be, így a billentyű mozgása a tolóléceken keresztül mozgatja a kalapácsokat. A kalapács egykarú emelőként működik.
• A bécsi billentyűzetnél (ez a Stein-féle) a kalapácsot közvetlenül a billentyűre erősítik, és ennek lenyomásakor a kalapács vége egy hornyolt akasztólécbe ütközve üti meg a húrt. Az akasztóléc egy kapcsolómechanikát is tartalmaz, amely biztosítja a kalapács visszaesését. A kalapács itt is kétkarú emelőként működik.

A két rendszer elsőbbsége sokáig vita tárgya volt. Erről tanúskodik a pozsonyi születésű neves zongoraművész és zeneszerző, Hans Hummel (1778–1837) feljegyzése. „Tagadhatatlan, hogy a két mechanizmus mindegyikének megvan a maga előnye. A bécsi rendszerű billentyűzeten a leggyengédebb kezek könnyen játszanak (…), jól s tisztán szól, kerek fuvolaszerű hangot ád (…). E zongorák tartósak s majdnem csak féloly drágák, mint az angol billentyűzetűek (…)”„Az angol mechanizmussal szemben tartóssága s hangjának tömörsége miatt kell elismeréssel lennünk. Ezek a hangszerek azonban nem engedik meg azt a gyors játékot, mit a bécsi mechanizmusúak, mert a billentés lényegesen több erőt kíván, azonkívül a billentyűk mélyebben járnak s így a kalapácsok kikapcsolódása ugyanazon hang gyors ismétlődésénél nem történik megfelelő gyorsan (…) Ezzel szemben e hangszereken a dallam, a hang teljessége folytán sajátos bájt és harmonikus jóhangzást nyer…”  Természetes, hogy Hummel óta az angol rendszerű billentyűzetet is alkalmassá tették a gyors játékra, de a bécsi mechanikájú billentyűzet előállítása a mai napig olcsóbb maradt.

Tanszakaink